Ősz

 Autumn...

look the leaves are dead
the moments gone there's no surrender
forever now unsaid
the words that might've warmed december

it's all inside your head
like fragments of a dream you remember
so never mind your clever mind never mind me ♥

poets of the fall - clevermind

Try to remember the kind of September
When life was slow and oh, so mellow.
Try to remember the kind of September
When grass was green and grain was yellow.
Try to remember the kind of September
When you were a tender and callow fellow.
Try to remember, and if you remember,
Then follow.

The Brothers Four - Try to Remember

Mikor már a Nyár, érzed hogy rád vár
Mikor már az ég, oly csodás és kék
Mégis valami nincs, ami sosem volt, de lesz
Az az igazi érzelem, mely talán volt, de elveszett.
Volt? Ha volt hol volt? Ha éreztem, mi volt az?
Kerestem, jött, találtam - elsuhant.
Észre sem vettem, s máris elpattant
Az az érzés, melyet szerelemnek hívnak,
Becsapott, váratott, mint zivatar elhagyott.
Ó Nyár, te hamis Nyár. Miért várattál?
Meleg volt, forró, de nem égett.
Mégis megégetett. Volt. Hol volt? Sose volt.
Dehogy volt! Ne légy gyáva.
Aki naiv, az szeret, de szíve árva.
Öregszünk. Jön az Ősz.
Máris itt van. De nem vagyok bősz.
Tudom hogy az Ősz nem ígérget,
Tudom, hogy hideg, nem kelt csalfa reményeket.
Tudom hogy hideg, az is marad
S jobb, ha az élet tovább halad. 

 

Moon Candy. A sose volt Nyár.

Kovács András Ferenc: Őszi-téli dallamok

Ki nyárból őszbe ballag át,
Sugárból szőne balladát -
Fölötte tépett, őszes ég,
Vörösbe tévedt szőkeség.

Ki őszből télbe lépeget,
Lehelne szélnek éneket -
Fölötte köd, hó, szent hideg,
S a dallam sem szól senkinek.

Ki tél, s tavasz felé megyen,
Miért töprengjen éneken?
Örökre úgysem tartana
Fölötte dal, se ballada.

Az ősz olyan szép. A színek. A kellemes, gyenge, törékeny napsütés. A hosszú kabát, a szvetter, a zöld pad. Körülötted falevél. Sok sok sok. Gyönyörű. Színes. Sárga, barna, piros, bordó, vörös, tarka.
De csak üljünk le, le a fűbe. Már ez is kopár, már ez is sárgul. Nem baj. Ilyen az ősz. Színesen, tarkán, gyönyörűen hideg és gyönyörűen szomorú. Kezeidet leteszed a földre. Körülötted semmi más, csak egy ütött-kopott régi, zöld pad. Festéke már rég lepattogzott, támlája meggörbült, deszkái megereszkedtek. De neked nem kell ez a hideg, öreg pad. Leülsz a földre. Kényelmesen. Kezeidet hátrateszed. Hátradőlsz. Behunyod a szemeid. Érzed, ahogy a nap haldoklóan leheli ki utolsó meleg szeretetét. Csend van. Egy szellő símogatja arcodat. Füledben cseng a szellő. És eszedbe jut egy dallam. Egy régi dallam. Zongora. Játékos, de szomorú. S játékosan szomorú. Kinyitod szemeid: jobban körbetekintesz, olyan mint egy álom. Hiszen ez egy álom! Mi más lehetne ilyen gyönyörű, s egyben szomorú. Messzebb látsz. Tisztáson vagy. Kopott, sárga fűben, s mögötted a pad, messzebb pedig fák. Magasak. Tetejük aranyló koronában nyújtóznak az ég felé, a nap után. Melegre vágynak. Levelei nem akarnak a földre hullani. Fel akarnak menni, fel, magasra. A naphoz. Hogy megégjenek. Hogy tündököljenek, mint az aranyszínű, apró csillagok. De nem. Ők alázatosan, lassan lehullanak, ahogy a szellő örök álomba ringatja őket. Elválnak a fától, az élettől, az anyától. Ők csak a napot ismerik, a szellőt és a fát, vagyis az atyát, a testvért és az anyát. Nem ismerik a földet, az embert, a poklot, a betont. S ahogy hullanak, érzik, hogy hidegszik minden, ahogyan a többi levél, ahogy lefele haladnak. Alattuk vörös, izzó lombok fodrozzák a magas, erős atyát. Ők égnek, mert tudják, hamarabb hullanak le. S alattuk már csak egy-két barna gyermek sír egyedül. Fáznak. Érzik, hogy elhal testük minden egyes porcikája. Lassan, lehullanak és avar lesz belőlük. Feledésbe merül mindegyik. Ők itt díszítik tovább, dicső haláluk után a fákat. Alázatosan, mint a szőnyeg. A fák igazi királyok. Aranykoronájuk, bíbor palástjuk, s színes, pompázó szőnyegük van. De ez több, mint holmi perzsa szőnyeg. Több, hiszen ezt a Természet alkotta.