A great morning with coffee - and rain.
Ma reggel korán keltem. Ami furcsa, hiszen én általában 12-1ig alszom. Vakációban. De most felkeltem. Fel kellett keljek. Segítettem. S most itt ülök, a kávé mellett. A képernyő előtt. Csodára várnék? Hmm. Lehet. Valami hiányzik az életemből, ami értelmet ad. Az pedig az igazi életérzés. Amikor érzed, hogy hús és vér vagy, törékeny, csontod porrá zúzódhat, húsod megolvadhat. Ekkor érzed, mennyire élsz. Amikor majdnem meghalsz.
Ezt a tanévet, az utolsót egy kisebb balesettel kezdtem. Azt hittem, minden rendben van. Csak a buszon ültem. Barátnőimmel hazafelé. Melegem volt, nyugodt voltam. Fáradtan, de jól éreztem magam. Kellemesen. Beszélgettünk. Örültem, mert hiányoztak. Örültem, mert buszoztam. Szerettem buszozni. Szerettem, ahogy a busz fel és le ringat. Mint egy bölcső. De nem tudtam, hogy ez az élet és a halál bölcsője. Csak egy óvatlan pillanaton múlik az egész életünk. Biztonságban éreztem magam. Semmi sem történhetett...volna, de fékezett. Én fogózni akartam. De nem tudtam. Csak azt láttam, mindenki előre megy. Aztán sötét. Behunytam a szemeim. És éreztem, hogy valaminek nekivágódok. És hogy valami törik, csörömpöl. Kinyitottam a szemem. Nem mertem, de kinyitottam. Véreztem. Nem fájt. Reszkettem. Csak a kezeimet láttam. Nem emlékszem, kik néztek. Mennyire nézték azt, hogy összetörtem egy üveget. Nem tudom. Nem számít. Reszkető hangon mondtam: tele van a kezem szilánkokkal. Nem láttam semmi mást, csak a kezeimet, minden más, ami körülöttem volt, elszürkült. Leültem. Fájt, mostmár fájt. A hasam. De nem volt vészes. Leszálltunk. Barátnőm belém karolt és lesétáltunk. Nem emlékszem, mit mondott. Csak tudom, hogy megnyugtatott a szava. Ő is félt. Reszketett. Véreztem. Éreztem. Féltem. De tudtam, hogy élek.
